DepiAnyu

Már megint Valentin-nap

Fotó: Szabó Ági

Ott a billog a fejemen: szingli.

A párkapcsolatban élők, függően attól, hogy a kapcsolatuk boldog, vagy éppen egy nagy kupac trágya, más-más indíttatásból sütik rám. Persze nem mindig hangosan kimondva. Néha csak “szemmel vernek”. A hangsúly vagy épp a pillantás azonban minden esetben lesajnáló. És én ennek évről-évre, újból és újból bedőltem.

Azt hittem, valóban szánalmas vagyok, amiért nincsen kinek pici piros szívecskékkel giccsesre dekorálnom az ágyam, a tükröm, a mindenem. Úgy gondoltam, kínos, hogy nincs, aki miatt most már hetek óta lázban kéne égnem, hogy minél egyedibb és frappánsabb ajándékkal lephessem meg a “nagy napon”. Szégyellendőnek éreztem, hogy rólam lerí az egyedülállóság. Hisz nekem soha senki nem segít cipelni a bevásárolt kaját, a gyerek biciklijét vagy épp a hisztiző gyereket. És igen, már-már bedőltem azoknak, akik úgy vélik: ha már arra sem emlékszem, milyen érzés stabil párkapcsolatban élni, akkor valószínűleg menthetetlen vagyok.

Aztán idén valami megváltozott.

Oké, még tart a “lebegés” állapota, de már nem érzem úgy, hogy a helyzetem elé a negatív előjel a legmegfelelőbb.

Mi az a “lebegés”? Hát ez valami olyasmi, mint amilyennek a halál utáni köztes létet képzelem. Amikor az ember valahogy úgy létezik, hogy nincs sehol. Egy státusz és fogódzkodó nélküli létezés. Egészen addig, amíg valaki másban keressük a fogódzkodót.

Érdekes… épp a minap beszélgettem erről egy olyan párral, akik annak ellenére, hogy egy viszonylag friss, de annál stabilabb kapcsolatban élnek, hosszú évek tapasztalataiból táplálkozva pontosan értették a helyzetem.

Mindkettejüket egyedülállóként ismertem meg. És az ismeretségünk nagyobb hányada alatt ugyanolyan reménytelenül szinglinek tűntek, mint az utóbbi években én. Aztán épp az én révemen, egy véletlen találkozásnak köszönhetően megismerkedtek egymással, és olyan visszavonhatatlan szerelembe estek, aminek köszönhetően egyikük képes volt az egész addigi életét felszámolni azért, hogy külföldön folytathassák a közös életüket tovább. (Az ő történetük tartja még bennem is a lelket, hogy van remény…)

Ők mindketten tudták, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az, hogy valaha valakivel letesszük egymás mellé a seggünket, olyan távolinak és hihetetlennek tűnik, mint egy “Tyé kategóriás” sci-fi regény. Elképzelhetetlen már az is, hogy mondjuk egy egész hétvégét valakivel eltöltsek. Hogy csupán két napra közös terveink legyenek. Nem hetekre, hónapokra, évekre. Csak két napra. Irreális a gondolat, hogy annyira bizonyos lehetek valaki szeretetében, hogy nem számít, ha hisztis vagyok, ha elkenődik reggelre a sminkem, ha röhögés közben röfögni kezdek, vagy ha annyira gyötörnek a szelek, hogy épp a liftben törnek belőlem elő, amikor nem tudok hova menekülni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy jön valaki, akivel ezek a dolgok már egy picit sem ingathatják meg a párkapcsolatom. (Figyelem, még mindig nem arról beszélek, hogy valakivel hosszú évekre előre tervezünk…)

Már-már felidézni sem tudom, hogy milyen érzés volt, amikor feltétel nélkül szerettük egymást egy férfival. És egészen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha lesz még egy ilyen valaki.

Nem. Nem azért, amit a “szingliüldözők” állítanak, hogy én betegesen ragaszkodnék a függetlenségemhez. És nem is azért, mert ne vágynék minderre.

Csupán csak azért, mert már több, mint tíz esztendeje, hogy véget ért az utolsó olyan kapcsolat az életemben, ami egyenrangúnak volt nevezhető, és amit mind a ketten száz százalékosan felvállaltunk.

Azóta… hmmm. Nevezzük a próbálkozásaimat küszködésnek. Néha elhittem egy kapcsolatról, mert el akartam hinni, hogy “ez AZ!”, de mindig kiderült, hogy “Á, dehogy!”.

Oké, a “szingliüldözőknek” igazuk van abban, hogy egyvalamihez valóban ragaszkodom. Ez pedig nem más, mint a boldogság.

És ha egy kapcsolatról bármikor is kiderül, hogy egyikünket vagy akár mindkettőnket a puszta létezésével megfoszt a boldogságtól, akkor én ahhoz már nem kötődöm, hanem menekülök belőle. Mert nem bírom a társas magányt. A haragból egymásnak háttal elalvást, ennek durvább változatát, a kanapéra vonulást és az otthonról zokogva elmenekülést sem.

Nem bírom a kimondatlan szavak üvöltő csöndjében töltött estéket, a leginkább egymás érdeklődése iránti érdektelenséget, a kicsinyes, lényegtelen részletekbe belekötő vérre menő vitákat és a párkapcsolatba szottyolódottak reményvesztettségét, kiúttalanságát sem.

Igen, ezeknél mind előrébbvalónak tartom a szabadságot. Még akkor is, ha a szabadság nehezebb. Mert nem segít senki a hétköznapokban. Mert nem kérdi senki, hogy mi történt velem aznap és én sem hallgathatom végig senki történeteit. Mert nem érzem, hogy bárki másnak is fontos lennék. Magamon kívül. Ám ez az új felfedezés végre visszaadta az önbecsülésem.

Magamnak fontos vagyok.

Hiszen alapvetően tök szórakoztató magammal élni. A munkában sikeres vagyok, ráadásul azt csinálom, amit szeretek, és olyan rugalmas időbeosztással, hogy közben akkor vagyok együtt a fiammal, amikor csak akarok vagy éppen szükséges, hogy együtt legyünk. Ha odafigyelek, egész jókat főzök, és jó a humorom is, így a hétköznapokban sokszor meg tudom nevettetni magam. (Sőt másokat is.) Szeretek a saját szemembe nézni a tükörben, mert mélységet és érdeklődést látok a tekintetemben. Alapjában véve tükörbe is szeretek nézni, mert néha egészen meglepően szépnek látom magam. Jó velem táncolni, sétálni, lenni. Szeretek és tudok is kedves lenni, és egyre többször tudok uralkodni magamon, amikor nem tudok kedves lenni. Szeretek élni, enni, mulatni, és szeretek sírni is. És minden egyes ölelés, amelyet a fiamtól kapok, meggyőz arról, hogy igazam van abban, hogy nem szánalmas, kínos, szégyenlendő és menthetetlen vagyok, csupán egy szeretetgombóc független nő, aki inkább egyedül van, de kivárja a pont hozzáillő, méltó párját.

És most, hogy mindezt leírtam, rohanok is, mert még nagyon sok pici piros és giccses szívecskét kell magamnak készítenem Valentin-napig.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!