DepiAnyu

Mi lenne, ha... - Pici fiamnak szeretettel.

Ülök a nappaliban. Egyedül. Egy háromszobás kégliben, amit méltatlanul nem használok ki. El akarom adni. Úgyis felment a panel ára. Főleg, hogy pöpecre felújítottam, amikor még kis Fruzsival idejöttünk. De ő elment. A saját útját járja. Rendben van így. Csak hát… Én itt maradtam egyedül.

Nem panaszkodhatok. A melóm szuper. Igaz, hogy egy “pötit” sokat kell tolgozni, de legalább megfizetnek érte. Na jó, bevallom: totál elegem van belőle. Az állandó éjszakázásokból, abból, hogy kizsigerelnek, hogy tudom, jóval kevesebbet keresek, mint a velem azonos beosztású férfiak, és hogy állandóan attól rettegek, mikor küldenek el. Miért küldenének? Mert ez a fiatalok szakmája. Én meg kivénhedt senior vagyok. Dupla annyit keresek mint egy huszonéves, csillogó szemű titán fele annyi lelkesedéssel. A fiataloknak még megremeg a térdük, ha meglátják a munkájukat egy óriásplakáton. Én már észre sem veszem. És én már nem akarom megváltani a világot. Mert eddigi életem során megtanultam: a világot nem lehet megváltani. Legalább is én már nem tudom. Leszerepeltem. Le? Asszem, igen.

Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot. A főnökeimnek, az ügyfeleimnek, a jövőmnek.

Rámcuppant a jövő. Mint follpack a reptéri bőröndre. Csak tekeredik, tekeredik, tekeredik, egyre jobban fojtogat, és hiába tudom, hogy egyszer vége lesz, egyszer levágják rólam, de ez sem vígasztal, mert az azt jelenti, hogy addigra már tuti nem kapok levegőt, és teljesen bele leszek gabalyodva. No meg, hogy nincs több, nincs tovább.

Szedd már össze magad, Fruzsi. Nem tekintünk a jövőbe! A mában élünk. Hova menjek? Találni kéne valami jó kis programot. Ahol néhány másodpercre -talán- jól érezhetem magam. Ahol lőhetek egy szelfit. Egy olyan önigazolósat. Egy olyan idefigyeljetekmilyenjólvagyokosat. Mert nem szabad, hogy a többiek megtudják, tulajdonképpen milyen szarul is vagyok.

Hogy mitől? A hétvégék vígasztalhatatlan, üvöltvesírós magányától. Az állandó élménykereséstől, amivel még talán igazolhatom, hogy van értelme élnem. Mert legalább a séf jól él a pénzből, amit azért fizetek, hogy újabb kaját posztolhassak ki az oldalamra, az irigylésre méltó életemet igazolva. És a pincér is talán pont egy családot etet a jattból, amit adok. Több értelmét nem látom. Mégis folyamatosan hajszolom az élményt, a programokat, a koncerteket, az alkalmakat, hogy ne kelljen itthon lennem és szembenéznem a jelenemmel. Múlatom az időt. Szó szerint. Keresem a “még”-et. Még egy táncot! Még egy üveg bort! Még egy nagy nevetést! Hátha akkor nem sejti meg a világ, hogy mennyire fölöslegesnek érzem magam. Hiszen ha most elmennék, senki nem venné észre. Egy hétig tuti nem. Na jó, aztán biztos felröppenne a hír, hogy elhunyt az énekesnő, a reklámszövegíró vagy mittoménki, megjelennének és posztolnának rólam olyan emberek fájdalommal, akiket soha nem is láttam, csupán cseteltem velük a Facebookon. Ez tartana egy pár napig (nagyképű vagyok), aztán mindenki jól elfelejtene. Ez a világ rendje.

De akkor legalább nem kéne itt ülnöm és azon morfondíroznom, hogy hogyan színezzem ki az előttem álló időt. A színezés a túlélés módja. Segít a szőnyeg alá söpörni, amit nem kéne. Hogy nincs cél. Nincs miért. Nincs miért Fruzsinak lenni. Ha szándékom ellenére mégsem szórnának szét, hanem temetnének, bírnám, ha ez állna a síromon: “A mai Fruzsi érdeklődés hiányában elmarad.”

Akár így is érezhetnék ma, 2016. április 10-én, ha kevesebb, mint 5 éve a sors, a jó Isten vagy az égiek nem határoznak úgy, hogy az általam addig meddőnek vélt testemben két sejt találkozzon, az egyikük termékenyítse meg a másikat, majd induljon osztódásnak, és ezzel induljon el a folyamat, amelynek a végén (napra pontosan ma négy esztendeje) végérvényesen érkezz meg az életembe. Hogy legyél nekem és én legyek Neked, méghozzá nem is akárkid, hanem az anyukád.

bencevonatHa nem lennél, nem lenne nekem egy kicsi fiam, aki ellát jó néhány feladattal az elkövetkezendő 15-20 évre is. Aki miatt érdemes küzdenem, terveznem, alkotnom. Nem lenne cél. Nem lenne miért… így nem lenne erő sem, ami mozgatna. Nem lenne, aki folyamatos tanulásra bír. Aki állandóan azt tükrözi vissza, hogy miben kell fejlődnöm, csiszolódnom, jobbnak lennem.

Ha nem lennél, nem kelnék minden reggel 7-kor. A nagy nihilben átalud- nám az életem, és nem venném észre, hogy tartalmas is tud lenni, és azt sem, hogy közben elszalad.

Ha nem lennél, nem lenne Cseppke. Még mindig egy reklámügynökségen gályáznék, és rettegnék attól, hogy mikor minősítenek már használhatatlannak és dobnak az utcára. Ehelyett van egy csudijó vállalkozásom, ami ugyan szintén rengeteg munkával jár, ugyanakkor megadja a szabadság és az alkotás örömét is. Ami rávett, hogy újra és mindig tanuljak. Ami összehoz értékesebbnél értékesebb emberekkel, tapasztalatokkal. És ami megadja azt az élményt, hogy már nem vagyok kiszolgáltatott. Mert van sajátom, amire támaszkodhatok. És ha véletlenül valami szerencsétlenség folytán nem lenne, hát tudok csinálni másikat is. Meg tudom csinálni. Helyesebben meg tudjuk csinálni. De ha Te nem lennél, ezt sosem tapasztalhattam volna meg.

Ha nem lennél, nem építenék favasutat, műanyag parkolót, bunkert, nem másznék mászókára, nem csinálnék homoksütit és nem nézném a Bogyó Babócát. Mondjuk speciel e két utóbbit nem hiányolnám.

Ha nem lennél, kimaradnának a cukiságok. Nem járnék oviba érted, nem olvadnék el a pici bútorok és mini WC láttán, nem kukucskálnék a pici tornaterem elfüggönyözött ablaka mögül, hogy meglesselek, és esténként nem vacsoráznék magam is egy ici-pici asztalhoz kucorodva. Nem lenne okom felnevetni minden nap egy-egy édes beszólásod nyomán, és este, amikor néha elkeskenyedem, nem lenne kit meglesni álmában, aki visszaadja a jókedvemet.

Ha nem lennél, nem lenne ez a blog sem. Nem fedeztem volna fel magamnak az írást, amivel időről-időre ráncba tudom szedni egy kicsit a lelkem.

Ha nem lennétek Fruzsival, nem tudnám, mit tett értem az anyukám, hogy milyen fáradt, elkeseredett és elnyűtt is lehetett éjszakánként, és hogy mennyi mindent áldozhatott be azért, hogy most itt legyek. De létezésetek minden egyes pillanata rádöbbent az ő áldozatára és erejére is. És legfőképp a szeretetére. Amit akkor is mindig és el nem múlóan érzek legbelül, ha már régen nincs velem.

Ha nem lennél, nem tudnám, hogy milyen érzés, amikor feltöltik a puszitankom, az öleléstankom, és – khm…- a pukitankom is.

Ha nem lennél, nem lenne senki sem, aki azt mondaná nekem, hogy én vagyok a legszebb a világon úgy, hogy el is hiszem.

Ha nem lennél, talán most épp arra gondolnék – mert írni nem írnék -, hogy
“A mai Fruzsi érdeklődés hiányában elmarad.”

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!