DepiAnyu

Micsoda éjszaka 1. - Szerelők

micsodaejszaka1:2Egy kellemes tortázást (Boldog szülinapot, Dóri!), majd Madách téri ácsorgós kocsmázást követően téblábolok hazafelé. Kivételesen nem kell hazarohannom, hogy a bébiszitter minél előbb elindulhasson, sőt reggel sem kell korán kelnem. Emellett az idő is kellemes, úgy döntök hát, hogy nem sietek sehová, nem hívok Ubert, hanem sétálok még, amíg bírják a lábaim.

Andrássy út… Az éttermek már zárnak, az emberek már kótyagosak. A csillogás épp aludni készül, de még kápráztat egy kicsit. Sétálgatok a dizájnéttermek és világmárkák üzletei előtt, hagyom, hogy hassanak rám, ahogy a szembe jövő emberek, fiatalok és idősebbek, magyarok és külföldiek is. Éjfél körül jár pénteken. Ilyenkor él Budapest igazán.

A lábaim visznek, olyan ez, mint egy zarándoklat az emlékeim nyomán. Ahogy sorra elhaladok egy-egy ismerős hely vagy kapu, vagy tér vagy bármi előtt, sorra villannak be képkockák a múltból. És ahogy élem ezt a mozit, rájövök, hogy hihetetlen sok emlék köt ide. Több mint tíz esztendeig laktam a Csengery utca egy régi nagypolgári lakásában, így a belváros egy picit még mindig az otthonom.

Sétálok, merengek, emlékezem, mosolygok. Jó kis kótyagos andalgás ez. Rájövök, hogy mennyire kalandos életem volt, és szerencsére még korántsincs vége.

Elhagyom az Operát, jön a Nagymenő utca, aztán a Liszt Ferenc tér. Aztán bekukkantok a Cactus Juice-ba, amely azon túl, hogy sok-sok bulinak és csóknak adott otthont az életemben (annak ellenére, hogy sosem tartottam odaillőnek magam), arról is híres, hogy egy számomra nagyon fontos és kedves barátnak köszönheti a nevét.

Óvatosan letéblábolok az alagsorba vezető lépcsőn, elindulok balra a pult mellett, és lepattintom magamról a kíváncsi tekinteteket. “Miért ne lehetne, hogy egy nő egyedül belép egy szórakozóhelyre és körülnéz?” – gondolom. Megyek egy kört. Már a hosszú pult is megidéz három különböző emléket, köztük egy csókot, egy fülbevaló elkobzást, és egy találkozást a kínai nővel, akit nem szerettünk Anikóval. Aztán jön a hátsó asztalos rész, ott volt valami szülinap, ha jól emlékszem. Most jobbra fordulok, így a tánctér felé veszem az irányt. A zene már dübörög, ám a parketten csupán két pár táncol, ráadásul csak lányok. “Mi van itt?” – suhan át egy ítélkezőnek készülő gondolat az elmémen, de inkább úgy döntök, átadom magam az érzékeimnek. A színek és illatok ismerősek, és pont ugyanolyan meleg van, mint öt-tíz éve. Semmi sem változott, és ez jó érzés. Kicsit azzal az illúzióval kecsegtet, hogy nem telt el az az öt-tíz év. De mire ehhez a gondolathoz érek, már kint is találom magam a kijáratnál, a lépcső alján. Rövid látogatás volt, de minden pillanatát élveztem – gondolom, és már újra a Jókai téren vagyok.

A lábaim fájnak a szűköcske balerina cipőben, úgy döntök tehát, hogy elég a kalandokból, és a villamos felé veszem az irányt.

Szerencsére a körút is rendkívül szórakoztató. Mindenki vidám, és persze mindenki tart valahová. Színesek és könnyedek az emberek, ahogy a nyáreste is hihetetlen könnyű.

Beérek a 4-es 6-os megállójába, a várakozók sokaságából ítélve néhány percre saccolom a következő villamos eljövetelét. Ahogy végre megpihenek a megállóban, egy pillantást vetek a BKV jegykiadó automatára.

“Üzemen kívül” – hirdeti a felirat a hófehér monitoron, én pedig azon töprengek, hogy eddig ilyet sosem láttam. Az első megdöbbenésem az tehát, hogy milyen furcsa, hogy ezek a jegykiadó gépek valahogy mindig működtek eddig, bárhol is jártam. A második gondolatom viszont az, hogy nincs is ennél autentikusabb hely egy lerobbant jegykiadó gépnek, mint az Oktogonon lévő villamosmegálló. Túl sokféle ember fordul meg itt… egyáltalán nem meglepő, hogy az a meglepő dolog, hogy lerobban egy ilyen gép, pont itt következik be.

Ennél a gondolatnál két fiatal férfire leszek figyelmes bal kéz felől. Mindketten félmeztelenek (mint már említettem, éjfél van), alul színes mintás térdnadrágot viselnek. Nyugtalan vagyok, ahogy közelednek felém, nem a bőrszínűk tesz nyugtalanná (sosem érdekelt semmilyen bőrszín), hanem a kisugárzásuk. Sunyiságot, feslettséget és visszafojtott agressziót érzek. Nem félek, csak megborzongok. Elhaladnak előttem. Nem néznek rám, hiszen nem hozzám jöttek, hanem a géphez.

Odalépnek hozzá, testük teljesen kitakarja a kijelzőt, és mindketten lehajolnak. Hátulról látom… Nem, inkább csak sejteni vélem, hogy mit csinálhatnak. Talán kotorásznak a jegy- és pénzkiadó nyílásokban. Néhány halkabb kattanást is hallok. Nem tudom, mit művelnek pontosan, de tuti, hogy a gépen matatnak.

“Ezt ugyan matathatjátok” – szólítja meg a srácokat kótyagos elmém, persze csak gondolatban, és asszem, még egy kicsit ki is röhögi őket.

Az egész jelenet nem tart egy percig sem. A két nem túl bizalomgerjesztő fiatal férfi kiegyenesedik, és amilyen gyorsan beléptek a “mozimba”, olyan gyorsan el is hagyják a vásznat. Elhúznak balra, ki.

Egy pillantással lekövetem őket, szám cinikus mosolyra készül, ám amikor a következő pillanatban a jegykiadó kütyüre tekintek, a cinizmusom hirtelen döbbenetté merevedik.

A GÉP MŰKÖDIK.

Ott vannak az ismerős ikonok, amiket az ember a touch screenen kiválaszthat, a fizetési módok, minden. Próbálom visszatekerni a mozit, hogy vajon érzékeltem-e bármi arra utaló jelet, hogy a férfiak tulajdonképp szerelők voltak, de semmi ilyennek nem találtam nyomát az emlékeimben. És nem telt el annyi idő sem, ami alatt bármit megszerelhettek volna…

“De akkor hogy csinálták? Mi történt? Tényleg ennyit ittam?” – vitatkozik az elmém a látottakkal, miközben fölszállok az időközben a megállóba beérkező villamosra is, és átzötyögök a budai oldalra, hogy végre az éjszakai busz életébe is bepillantást nyerjek…

Folyt. köv.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!