DepiAnyu

Micsoda éjszaka 2. - 960-as

micsodaejszaka2

A Margit-hídon lévő villamosmegállóból kockázatos útvonalat választok az átkelésre. Nem megyek el a zebráig, mert már eléggé elfáradt a lábam, inkább a korlátok alatt átbújva lépek ki az autóútra, lesem, hogy érkezik-e száguldó autó a hídról lefelé, de mivel tiszta a pálya, simán átszaladok. Elhaladok a villamosmegállóban lévő presszó előtt, majd látva, hogy a híd tövében épp zöldre váltott a lámpa, futásnak eredek, mert nem szeretném megkockáztatni, hogy a következő éjszakai buszt a piros lámpánál rekedve szalasszam el. Épp, hogy átérek a nyolc vagy hat vagy mittomén hánysávos úttesten. A busz a kijelző szerint négy perc múlva érkezik. Mekkora mák! – gondolom és felettébb kivételezettnek érzem magam. A következő pillanatban a kijelző öt percet mutat. Igen, az idő relatív. Meg egy kicsit elfolyós is, mint az órák a híres Dalí festményen. Tök rendben van, hogy ami az előbb már négy percre volt tőlem, most 5 percre távolodik úgy, hogy közben felém tart.

Mókásra ittam magam. Ezt onnan lehet tudni, hogy az elmém egy ilyen gondolattal simán eljátszadozik percekig. Talán még a végére sem értem a vívódásnak, hogy a folyós órákat egyáltalán Dalí festette-e vagy sem, a busz már meg is érkezett.

A jobb kezemben a jegyem (Hogy került oda, ki tudja? Ebből is látszik, hogy a nők még akkor is multitascingolnak, amikor spiccesen az éjszakai buszra várva olyan fontos kérdésen rágódnak, minthogy tudatmódosult állapotban mennyire folyik szét az idő, és hogy ehhez mennyiben járul hozzá a BKV.), bedugom a vezetőfülke előtti jegykezelő automatába, majd felmutatom a 65 év körüli közterületis jelmezt viselő megtört arcú néninek, aki enyhén rezignáltan biccent, jelezve, hogy mostantól teljes jogú tagja vagyok az éjszakai busz utazóközönségének.

Lépek egyet, egy üres szék pont rám vár, le is ülök, és boldogan adom át magam a történéseknek. Az alkohol nemcsak derűssé tett ma éjjel, hanem kellemesen ki is bontotta érzékeimet. Olyan vagyok, mint egy farkas. Minden halk neszt meghallok a busz legvégéből is, feltéve, hogy érdekes. És ugyanúgy mindent látok is. Bár egy kicsit nehéz megtalálni a szinkront a hangok és a képek között, vagy beazonosítani, hogy pontosan mi történik ott, ahová a figyelmem odavonzódik, de azért nagyon szórakoztató is egyben.

Egy csinoska, butáska kislány ácsorog előttem, és fél lábbal térdel a velem szemközti ülésre. Pink rövid ujjú póló, ugyanolyan színű rövidnadrág feszül formás, ám szerintem épp elhízás előtt álló alakján, hosszú egyenes, sötétbarna haját lófarokba kötve viseli, fején baseball sapka, homlokán a múlt évezredet idéző satírozott, kékbe hajló, tetovált szemöldök, kezében mobiltelefon. Mögötte egy kreolbőrű fiú figyeli őt, a fiú arcán őszinte érdeklődés.

A lány tanácstalanul körbenéz, miközben mobilján is a menetrendet (vagy valami nagyon fontosat) kutatja. A fiú egyszercsak kedvesen megszólítja.

– Segíthetek?

A lány tanácstalanul körbenéz, enyhén affektál, valami olyasmit mond, hogy nem tudja, hol kell leszállnia, talán a Flórián téren.

A fiú tekintete ellágyul, amint meghallja ezt a butaságot, és közli a lánnyal, hogy ez a busz nem érinti a Flórián-teret. A lány tanácstalan, nem hiszi, megszólít egy másik szintén sárga közterületis jelmezbe öltözött szerencsétlen öregembert, aki az egyik kapaszkodóra támaszkodva épp majdnem elaludt, és aki szemmel láthatólag nem tud pikk-pakk válaszolni, hogy megáll-e a busz a Flórián-téren vagy sem, mert ő épp egy egészen másik univerzumban kalandozik.

A jelenetben a figurák érdekesek, nem a dialógus. A megélhetési kényszerből éjszakai buszozó idős ember, aki hivatalos uniformissal palástolja maximális kívülállóságát. A butácska lány, aki érzi, hogy bejön a srácnak, és talán még egy kicsit rá is játszik elesettségére, miközben próbálja leplezi, de nem tudja, hogy minden mozdulata csábításról szól, még a zavarban levés kisujjkörömrágása is.

És a fiú, akinek hangjánál már csak tekintete bársonyosabb, akinek figyelmét százszázalékosan leköti a lány, és kategóriákkal értelmesebben magyaráz neki, mint ahogy az akár csak a levegőt is ki-bepihegi.

Fölajánlja a segítségét, akárcsak egy igazi lovag. Kérdezi, merre lakik, szívesen javasol útvonalat, ám a lány, miután közli a számomra kivehetetlen lakóhelyet, egyszercsak heves tiltakozásba kezd, mondja, hogy majd hív egy taxit, és az első megállónál leszáll.

Ott maradunk mi négyen: a közterületfelügyelő-imitátor, a fiú, a lány után maradt űr és én.

Aztán a srác mögött egy másik fiatal párra leszek figyelmes. Egy fehér baseball sapkás fiú éppen büszkén mutatja jegyét az öregembernek, mellette egy fiatal, törékeny lány magyaráz valamit neki olyan szürreálisan mély hangon, amelyre egy több tízéve dohányos, jó karban lévő negyvenötös nő is simán büszke lehetne. A lány gyönyörű, a fiú egyszerű, a téma ismeretlen, a fiú megmagyarázhatatlan mértékben büszke a jegyére, az ellenőr álmos. Közben a pár közelebb jön, és leül a mellettünk lévő székpárra. Közelről a lány már nem szép, és kevésbé látszik értelmesnek is, mint az imént. De fura, hogy a távolság milyen csalókán tud hatni egyesek intellektuális fellépésére…

Valahonnan egy kérdés tolakszik a gondolataimba.

– Jól szórakozol?

Először nem fogom fel, hogy nekem szóltak, a kérdés még egyszer elhangzik, és tökéletesen szinkronban van az időközben velem szemben helyet foglaló elhagyott lovag szájmozgásával.

Nem támadó. Inkább érdeklődő. Látja rajtam a derűt, amivel minden történést befogadok, és csupán megerősítést kér, hogy igaza van-e.

– Igen, nagyon. – felelem mosolyogva, de közben egy kicsit sajnálom is, amiért itthagyta őt a lány.

– Fura sztori volt ez, ugye? – kérdezi. – Hmlfjdajkdkőre megy taxival. Ott vannak egyáltalán utcák, meg házak is?

– Hol? Nem értettem, merre lakik. – kérdezek vissza.

– Dobogókőn. Ott vannak házak?

– Persze, hogy vannak. – mondom most én ugyanolyan jót mulatva a butácska kérdésen, mint ahogy az imént még ő mulatott a lány sutaságán.

Közben azonban az elmém egy másik kereke azon kattog, hogy mi a túrót keresett a lány ezen az éjszakai buszon, és ha már itt volt, miért szállt le olyan hamar? Még utazhatott volna egy kicsit tovább közeledve az otthona felé… És mennyibe fog kerülni a taxi Dobogókőig? Egyáltalán megy oda taxi?

Ekkor újabb történés rabolja el a figyelmem.

A mellettünk lévő sorban, velem szemben ül és lógó fejjel alszik egy fiatal fiú. Fejét időről-időre lehúzza az álom, és ilyenkor hatalmasat koppan az előtte lévő ülés fogantyúján. Kopp. A srác az ütéstől kiegyenesedik, majd visszahanyatlik. Kopp.

A jelenet egyszerre vicces és közben fáj is. A srác mellett egy lány is alszik teljesen kiütve, de ő legalább annyiban szerencsés, hogy fejét az ablaknak támasztva biztonságos fekhelyen “nyugszik”.

Kopp – hangzik az újabb ütődés, és a lovag és én már egyszerre szisszenünk fel.

Kopp – Jaj szegény! – sikkant fel a bennem élő anya, elkezdem nagyon sajnálni a “bólintgatót”, de közben jót is derülök ütésálló ájulásán.

Mit és mennyit ihattak, hogy ennyire kiütötték magukat? – ötlik fel a kérdés bennem. A lovaggal váltok még néhány kedves szót, fel-felszisszenek egy-egy koppanáson, aztán a srác végre “beakad” az előtte lévő két ülés közé és nem koppan tovább.

Mindenki megnyugszik. Én mosolygok, elköszönök a lovagtól, és leszállok a buszról. A sárga mellényes öregasszony még rosszallóan kioktat, hogy az első ajtónál csak vezetői engedéllyel lehet leszállni, ha szépen kérem a sofőrt.

Hát megkérem szépen. És ő megadja az engedélyt. Megértem a nénit, hogy ilyen mufurc, hiszen ő nem derülni jár az éjszakai buszra…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!